Bejutottunk a patológiára, de minek?

Tegnap ugyebár írtam, hogy mekkora szívás volt a patológiával. Nah ma korán – értsd háromnegyed óra séta és előtte meg keves alvással is, de 10-kor felkeltünk – beértünk és örültünk, hogy van ott valaki. Leültetett minket, majd mondta, hogy beszéljünk temetkezésesekkel. Kérdezem gyorsan, hogy mit hol kell aláírni, miegymás. Válasz: "Hja semmit, csak ennyi a többit a temetkezéses csinálja"

Kérdezem: Mi a faszért kellett tegnap bemennünk akkor a patológiára? Ezt a tegnapi "kedves" doktornő nem tudta volna elmondani? Természetesen nincs bajom az ottani emberrel, mert kedves volt meg minden, de most ezért megint jól lefagyott a tököm is és semmi se történt.

Ellenben megtudtam, hogy milyen rohadt drága, ha valaki meghal. Gondoltam, hogy nem olcso, de egy akkora számot kaptam államitól, hogy meglepődtem. Aztán néztem, hogy ennél csak drágább van. Hinnye.

Magyarország, információáramlás

By Alex E. Proimos

Sok dolog van, amire azt mondják kis hazánkban, hogy nem teljesen úgy működik, ahogyan az kellene, hogy legyen. Ezekből már többel én is találkoztam. Nem is olyan régen, amikor Réka született, akkor megpróbáltunk anyakönyvit javíttatni, hogy elismerem apaságom és kerüljön szépen rá, hogy én vagyok Az Apa. Nokérem akkoriban úgy jártunk, hogy csütörtökön mentünk. Kiderült a nyitvatartás:

• Hétfő: 8 órától 18 óráig
• Szerda: 8 órától 18 óráig
• Péntek: 8 órától 12 óráig
• A többi napon zárva vannak.

Mi sem egyszerűbb, akkor hétfő 5-kor végzek és odaszaladok, talán pár perccel korábban eljövök. Fél hatra oda is értünk. És... Mondotta a hölgy, ha apaságit akarok, akkor legyek ott 5-ig. Mivan? Nemár. Ok, elkéreckedtem munkahelyről és elintéztük.

Node nem is erről akartam írni, mert eddig nekem ez volt a legsokkolóbb. De most ezt képesek voltak még tetőzni.

Szombaton az orvos azt mondta, hogy hétfőn kora délután hívjam fel, hogy mikor menjünk be. Nekem a kora délután olyan 1-kor kezdődik. Negyed kettőkor fel is hívtam. Mondja az aszisztens, hogy kérem szépen a doktornő ebédel, hívjam fél óra múlva. Semmi gond, mondom én. Fél óra múlva akkor felhívom, hiszen enni kell mindenkinek és hát az is még úgy kora délután. A hívást megismételtem egészen pontosan 14:07-kor. Hjaj de jó, hát a doktornő ott van. Mondja is gyorsan, hogy menjünk be a gyerekosztályra Réka takarójáért, aztán menjünk át a Patológiára, majd ott eligazítanak. Nah akkor felöltöztünk és besétáltunk. Ez egy jó 3/4 órás művelet, mert hol lenne a célpont, mint a város másik legszélsőbb pontja. Megérkeztünk háromra, így mondhatni jó időt mentünk. Nagy nehezen előkerült – három orvos közreműködésével – a nem is olyan régen emlegetett takaró. Megkérdeztük hol a másodlagos célpontunk és mint kiderült 2 épülettel odébb. El is indultunk gyorsan, majd odaérve tapasztaltuk a feliratot: Nyitvatartás: 8 órától 14 óráig. Ami azt jelenti, hogy amikor a "kedves" doktornénivel beszéltem, akkor már réges régen (6-8 perce) nem volt senki az adott épületben. Gondolom nem tegnapelőtt módosították a félfogadási rendet. Így teljesen jót sétáltunk kétszer háromnegyed órát, hogy átvegyük Réka takaróját, amit megtehettünk volna másnap is, amikor be tudunk jutni a patológiára is és nem -5 fok van kint.

Nah nekem ez végképp kiverte a racionalitás határait.

Megszűnt egy gyereksírás

Réka
2013-01-10 -> 2013-02-09

Január 10. Életem egy nagyon fontos mozzanata volt. Megszületett második lányom és megkapta a Réka nevet, ami igazán szép név. Hasonlóan szép, mint Noémi, az első lányomé. Míg kicsi volt nem igazán tudtam vele mit kezdeni, mert egész nap aludt és evett. Persze odabújtam hozzá, fogtam a kis kezét... Pontosabban odaraktam az ujjam és ő megfogta.

Minden rendben haladt. Úgy éreztem végre az életem egy normális útra terelődik. Nincs milliós tartozás, van két szép gyermekem, van munkám és kezd visszatérni a munkakedvem is.

Február 8-án leutaztunk az immáron négy fős családdal anyumat – azaz a nagyszülőt – meglátogatni. Minden rendben is haladt. Február 9-én délelőtt felkeltünk és kimásztunk az ágyból. A nagymama mondta csináljak pár fotót Rékáról, mert nem fér hozzá, mivel Zsófival van mindig és sose látszik belőle semmi. Szépen el is vettem a kezéből a fényképezőgépet és átosontam csinálni pár képet. Vidáman fotóztam ahogy fordult, ahogy ásítozott. Visszaadtam a gépet, mondván, majd délután ha aktívabb lesz csinálok még képeket.

Elindultunk be a városba Zsófi, Réka és én. Beültünk egy sütire, majd miután megettük méltatlankodva óbégatni kezdett Réka, hogy "Most akarok enni valamit, mert morci leszek." így elmentek enni, úgy ahogyan azt kell. Kis idővel később elindultunk, hogy szép lassan hazamegyünk, mert az ebéd már készen lehet, no meg vittünk haza süteményt és nehogy a szakadó hóban baja essen kicsit kapkodósabbra vettük a lépteinket.

Réka ismét sírni kezdett, majd betértünk a Malom bevásárlóközpontba, ahol a pelenkázó foglalt volt, és kis várakozás után elhallgatott Réka. Úgy döntöttünk sietünk haza, mielőtt előlről kezdi és akkor már a jó meleg szobában tudjon enni. 10 perc múlva haza is értünk. Én leültem Noémi mellé, hogy kicsit megölelgessem és megkérdezzem Nagymamával jót szorakozott-e.

Egyszer csak keserves és félénk szólítást hallottam. Odamentem, majd az ágyon egy véres ruhájú, fehéres színű, mozdulatlan Rékát láttam. Azonnak hívtam a mentőket. Felvettem megölelgettem, hátha csak viccel. Nem viccelt. Ahogy az ügyeletes mondta a hátára fektettem és leszaladtam, hogy ha jönnek a mentősök, akkor be tudtam minél gyorsabban engedni őket.

4 mentős érkezett. Ilyen gyorsan mentőautót kiérkezni még nem láttam és amilyen tempóval próbáltak segíteni. Egyszerűen félelmetes volt, hogy láthatóan minden szemöldökrezzenésük azért van, hogy Réka újra lélegezzen. Hívtak közben segítséget és pár perccel később meg is érkezett az OMSZ-os kocsi tovbbi 3 emberrel. Már 7-en álltak Réka fölött. Fél óra múlva eljutottak arra a szintre, hogy akkor most irány a kórház, amilyen gyorsan csak lehet, mert talán sikerült valamennyire életet csiholni belé.

Ekkor Zsófi bement velük a kórházba és pedig gyalog mentem utánuk. Útközben rekord mennyiségű dohány fogyott el és felhívtam főnökömet, hogy hétfőn nem valószínű, hogy leszek munkahelyen, mivel most vitték be sűrgősségire a lányomat Kecskeméten és hát esélytelen, hogy hétfő reggel én Budapesten legyek.

Mire beértem a kórházba és pont beléptem a gyerekosztályra kaptam az SMS-t, amiben csak ennyi állt: "nem".

Először nem mertem elhinni, hogy mire írja, majd beléptem a szobába és az orvosok is elmondták. Nem élte túl. Meghalt. Bevittek minket hozzá. Itt bírtam először sírni, ahogy megláttam a kis testét és már mentem volna oda hozzá, hogy odarakjam a kezeibe a mutatóujjam. De felesleges lett volna. Ott feküdt mozdulatlanul. Vártam mikor kezd el sírni, hogy ott vagyok, de nem fogom és nem puszilom, mikor kezd el méltatlankodni, hogy miért nem veszi fel senki, ahogyan azt szokta.

[cut] Akár mit teszek megtörtént. Budapestről Kecskemétre még két szép gyerekkel jöttem, de haza már csak eggyel megyek. Van egy lányom, aki 30 napig élt. Pont mint a Trial verziós programok. Csak ezt nem tudom meghosszabbítani. Legalább az egy kerek hónapot élhette volna meg. De még azt sem.

Aludni próbálok, de nem megy túl jól. Álmomból felkelek, hogy sír Réka. Néha csak ülök és elbambulok magam elé és az ránt vissza a valóságba, hogy Réka nyöszörög. Képtelen vagyok sírni, pedig azt kellene. Belül sírok is, de kifele nem megy. Remélem, azért menni fog. Nincs szükségem sajnálatra, nincs szükségem arra, hogy részvétet adjon bárki is, mert őszintén szólva kurvára leszarom. Én csak sírni akarok egy "jót".

Elnézést kérek a nem túl pozitív posztért, de hát valahova ki kellett adnom és ha már ez a személyes blogom magyar nyelven, akkor ide írom.

Azokat a képeket, amik készültek róla a +[Yitsushi] Folyam.info ide vonatkozó bejegyzésében teszem közzé.