Rá kellett jönnöm...

... hogy útálom az embereket. Random élőlények mászkálnak az utcán, akik azt keresik, hol és miként köthetnek bele másokba. Van aki rövidebb és van aki hosszabb ideig tartózkodik a házak közötti sötétségben.

Egyszerűen már lassan ott tartok, hogy ütök minden járókelőt, majd jöhetnek a nehezebb falatok, az autósok is. Aztán a bringások desszertnek. Pár apróbb mozzanat következik, hogy miért jutottam erre a döntésre. Erre a döntésre én, akit sokan a szeretet és a vidámság példaképének tartanak.

Van sapka, nincs sapka

Gyerekkel sétálunk az utcán. Párás a levegő és néhol még pár csepp eső is leesik a felhőzetünkből, mely végképp borússá formálja a nappalokat. Gyerek a sapkát pillanatok alatt leveszi, így kézenfekvőkk kapucnit húzni rá, ha már úgy is van a kabáron. Ideig, percekig hordja azt is, ám leveszi, ha nem érzi úgy, hogy kellene. Amint hiányát érzi felveszi magától. És egyszercsak velünk szembe jön egy az utcákat néhanapján járó – általában a kisbolt és a lakása között teszi ezt – és az első alkalommal, már vagy 10 méterről elkezdi a jajveszékelést, hogy:

- Jaj szegény gyerek, megfázik a feje. Miért nincs rajta sapka?
- Volt, de leveszi.
- Hát, hogy képzeli, hogy sapka nélkül van a gyerek?
- Ha gondolja felrakhatja vissza a fejére és meglátjuk, hogy az elkövetkező 3 méteren hányszor veszi le és maga rakja vissza. Csak nyugodtan, felhatamazom.
- Nem az én dolgom ez...
- Nahugye, köszönöm.
- De szégyelje magát, ilyen embernek a közelébe se engednék gyereket, nemhogy nevelhessen egyet.

A bezsélgetés többi részét inkább cenzori okok miatt nem írom, mert az már biza nem lényeges.

Este van már, este van már

Kicsilány, asszony meg én sétálunk az utcán. Este fél 8 körül járhatunk. Gyerek hiperaktív. Nem kicsit, hanem nagyon. Gondoltunk egyet lemegyünk a Zöld Macskába , hogy aztán ott jól elfogyasszunk egy-egy teát (én meg persze a fincsi Mici turmixot). El is indultunk és én már meg is bántam, mert Noémi minden egyes szegélyen végigsétált, majd a végén leugrott, de ehhez kellett az én kezem is, mert hát valaki kezét fogni kell hozzá. A Nagyvárad tér és a Klinikák között biza elég sok ilyen szegély van. Épp az egyiken ugrál a gyerek, amikor is 4 idősödő uriember, akik az utca mindent tudójának hiszik magukat megszólal mögöttünk vagy 2 méterrel:

- De késő van már, a gyereknek már rég az ágyban lenne a helye.
- Nem tudom, hogy miért kínozzák a gyereket. - mondotta egy másik bölcs az 5 fős tömegből.
- Nem fáradt a gyerek. - Teljesen nyugodtan mondá asszony válaszul nekik.
- 5 unokás nagypapa vagyok tudom mi kell a gyereknek.
Itt azért már kezdett elfogyni a türelem.
- Leszarom hány unokája van.
- Milyen beképzeltek és ostobák a mai fiatalok.
Majd egyre távolodva hallatszik a morgolódásuk.

Lehet, hogy ágyban a helye, de kérem szépen, én már aludtam volna, de a gyerek még pattogott. Valamivel le kell nyugtatni, éppenezért mentünk le. Meg amúgy is, mi köze ehhez másnak?

Non-stop utcán járó

Nem hazudok, miért tenném. Be kell valljam valaha én is éltem utcán. Nem sokat, mert volt erőm és vállat vonva elindultam, hogy kimásszak a gödörből. Nem volt egyszerű, de sikerült. De amíg az utcán voltam eszembe se jutott más gyerekét leszólítani az utcán, hanem inkább a szülőhöz fordultam, hogy például szóljak leesett a kesztyűje a gyereknek. De hát ezzel nincs is bajom, szólítsa csak le a gyereket. Hívja oda magához. Rendben, elég humánus vagyok és ha ettől neki jobb lesz, akkor tegye. Ezek után, ha a szülő odaszól, hogy "Gyere kicsilány, sierünk most, majd visszafele" és nem kapcsolat az ember agya, hogy akkor nem hívjuk még közelebb, akkor az már egyszerűen érthetetlen. De a következő mozzanat végképp hihetetlen. Ezek után még belenyúl a tisztának nem nevezhető táskájába és elkezdi elővenni a kis darab kenyerét, hogy azt a gyereknek adja, legalábbis egy falatot. Amennyiben ismerném a hölgyet és nem sárral lenne megkenve a kenyér, hanem mondjuk vajjal, akkor lehet nem is bántam volna, de amúgy is siettünk, mert késésben voltunk. Node! Mi a fékfenéből gondolta, hogy:

1. Csak úgy odaadhat bármit is egy gyereknek?
2. Nincs-e valami betegsége, mondjuk gluténérzékenység?
3. Ha sietünk, akkor ráérünk játszani?

Természeretesen értékelem én a kedvességet, de ebben az esetben inkább volt idegesítő, mint aranyos mozdulatsor. No persze ezek után ráordítottam, hogy ennyi. És hát persze, ezek után még neki kellett mondani, hogy én milyen alapon merek ordibálni és legfőképpen a gyerek előtt. Ezen pont volt az, amikor úgy éreztem oda kellene mennem, megkérnem, hogy álljon fel, amjd megkérnem, hogy vágja magát pofon... háromszor is.

És persze mindez történt nagyjából 3 perccel azután, hogy egy másik hasonló életmódú elkezdte magyarázni nekem, hogy van egy gyermeke és nem tudja etetni. Válaszoltam is, hogy bocsi, de sietek és amúgy is, mint látható nekem is van egy és én neki próbálok minden nap enni adni. Ez eddig a szokásos élethelyzet. Vagy tudok adni és adok, ha úgy érzem a másik oldalon jó helyen van, vagy nem adok. Nem adtam. De ezután... ... Megkérdezte, hogy albérletben élünk? Mennyibe kerül? Hol? Mennyibe kerül? Itt még bírtam magamat tartani agresszió nélkül, de ezután a kenyeres eset már csak dobott egyet az életérzésemen.

Tehát

Most lehet én vagyok a túl érzékeny meg barátnőm, de ezek és még sok más hasonló eset után azt kell mondjam: "Útálom az embereket, tisztelet a kivételnek és sajnos azt érzem a kedvességem fogyóban van. Már nem sok víz van a kút mélyén, tehát után kellene tölteni."

Bejutottunk a patológiára, de minek?

Tegnap ugyebár írtam, hogy mekkora szívás volt a patológiával. Nah ma korán – értsd háromnegyed óra séta és előtte meg keves alvással is, de 10-kor felkeltünk – beértünk és örültünk, hogy van ott valaki. Leültetett minket, majd mondta, hogy beszéljünk temetkezésesekkel. Kérdezem gyorsan, hogy mit hol kell aláírni, miegymás. Válasz: "Hja semmit, csak ennyi a többit a temetkezéses csinálja"

Kérdezem: Mi a faszért kellett tegnap bemennünk akkor a patológiára? Ezt a tegnapi "kedves" doktornő nem tudta volna elmondani? Természetesen nincs bajom az ottani emberrel, mert kedves volt meg minden, de most ezért megint jól lefagyott a tököm is és semmi se történt.

Ellenben megtudtam, hogy milyen rohadt drága, ha valaki meghal. Gondoltam, hogy nem olcso, de egy akkora számot kaptam államitól, hogy meglepődtem. Aztán néztem, hogy ennél csak drágább van. Hinnye.

Magyarország, információáramlás

By Alex E. Proimos

Sok dolog van, amire azt mondják kis hazánkban, hogy nem teljesen úgy működik, ahogyan az kellene, hogy legyen. Ezekből már többel én is találkoztam. Nem is olyan régen, amikor Réka született, akkor megpróbáltunk anyakönyvit javíttatni, hogy elismerem apaságom és kerüljön szépen rá, hogy én vagyok Az Apa. Nokérem akkoriban úgy jártunk, hogy csütörtökön mentünk. Kiderült a nyitvatartás:

• Hétfő: 8 órától 18 óráig
• Szerda: 8 órától 18 óráig
• Péntek: 8 órától 12 óráig
• A többi napon zárva vannak.

Mi sem egyszerűbb, akkor hétfő 5-kor végzek és odaszaladok, talán pár perccel korábban eljövök. Fél hatra oda is értünk. És... Mondotta a hölgy, ha apaságit akarok, akkor legyek ott 5-ig. Mivan? Nemár. Ok, elkéreckedtem munkahelyről és elintéztük.

Node nem is erről akartam írni, mert eddig nekem ez volt a legsokkolóbb. De most ezt képesek voltak még tetőzni.

Szombaton az orvos azt mondta, hogy hétfőn kora délután hívjam fel, hogy mikor menjünk be. Nekem a kora délután olyan 1-kor kezdődik. Negyed kettőkor fel is hívtam. Mondja az aszisztens, hogy kérem szépen a doktornő ebédel, hívjam fél óra múlva. Semmi gond, mondom én. Fél óra múlva akkor felhívom, hiszen enni kell mindenkinek és hát az is még úgy kora délután. A hívást megismételtem egészen pontosan 14:07-kor. Hjaj de jó, hát a doktornő ott van. Mondja is gyorsan, hogy menjünk be a gyerekosztályra Réka takarójáért, aztán menjünk át a Patológiára, majd ott eligazítanak. Nah akkor felöltöztünk és besétáltunk. Ez egy jó 3/4 órás művelet, mert hol lenne a célpont, mint a város másik legszélsőbb pontja. Megérkeztünk háromra, így mondhatni jó időt mentünk. Nagy nehezen előkerült – három orvos közreműködésével – a nem is olyan régen emlegetett takaró. Megkérdeztük hol a másodlagos célpontunk és mint kiderült 2 épülettel odébb. El is indultunk gyorsan, majd odaérve tapasztaltuk a feliratot: Nyitvatartás: 8 órától 14 óráig. Ami azt jelenti, hogy amikor a "kedves" doktornénivel beszéltem, akkor már réges régen (6-8 perce) nem volt senki az adott épületben. Gondolom nem tegnapelőtt módosították a félfogadási rendet. Így teljesen jót sétáltunk kétszer háromnegyed órát, hogy átvegyük Réka takaróját, amit megtehettünk volna másnap is, amikor be tudunk jutni a patológiára is és nem -5 fok van kint.

Nah nekem ez végképp kiverte a racionalitás határait.

LinkedIn: Ez rád nézve elég ciki

A mai napon kaptam levelet +LinkedIn-től. Elsősorban ez nem meglepő, hiszen folyamatosan kapok leveleket tőle, pedig már minden létező checkbox-ról levettem a pipát. Tehát, eddig nem is meglepő. Az igazán nagy "wtf?" érzés akkor kapott el, amikor megláttam a címét.

Kis kitérő. Mire használom eme remek szolgáltatást. Röviden leírva semmire. Kitöltöttem a profilom és néha belépek, amikor kapok valami szemetet tőlük és megírom a fejvadászoknak, hogy elmehetnek a picsába. A profilom úgy ahogy ki van töltve és kvázi amikor belépek mindig kiírja, hogy mióta nem léptem be 2 ember nézte meg a profilomat, ha kíváncsi vagyok kik voltak azok, akkor ápgrédeljek. Tök jó. Ha naponta belépek egyszer – ami nem igaz, mert inkább heti szinten használom – akkor az jóindulattal is 31x2, azaz 62 profilmegtekintés. És akkor nem néztük, hogy lehet van aki többször is megnézi a profilomat.

Nah tehát ezek után az alábbi kép igen meglepőnek tűnt. Végül rájöttem, hogy tulajdonképpen ez a nagy "Professönel Szosöl Netwörknek" elég ciki. Mármint ha ezzel én a top 10%-ban benne vagyok, akkor kérem szépen nem sok profilmegtekintésetek van úgy általában, akkor miért is töltsem ki a profilomat?

Megszűnt egy gyereksírás

Réka
2013-01-10 -> 2013-02-09

Január 10. Életem egy nagyon fontos mozzanata volt. Megszületett második lányom és megkapta a Réka nevet, ami igazán szép név. Hasonlóan szép, mint Noémi, az első lányomé. Míg kicsi volt nem igazán tudtam vele mit kezdeni, mert egész nap aludt és evett. Persze odabújtam hozzá, fogtam a kis kezét... Pontosabban odaraktam az ujjam és ő megfogta.

Minden rendben haladt. Úgy éreztem végre az életem egy normális útra terelődik. Nincs milliós tartozás, van két szép gyermekem, van munkám és kezd visszatérni a munkakedvem is.

Február 8-án leutaztunk az immáron négy fős családdal anyumat – azaz a nagyszülőt – meglátogatni. Minden rendben is haladt. Február 9-én délelőtt felkeltünk és kimásztunk az ágyból. A nagymama mondta csináljak pár fotót Rékáról, mert nem fér hozzá, mivel Zsófival van mindig és sose látszik belőle semmi. Szépen el is vettem a kezéből a fényképezőgépet és átosontam csinálni pár képet. Vidáman fotóztam ahogy fordult, ahogy ásítozott. Visszaadtam a gépet, mondván, majd délután ha aktívabb lesz csinálok még képeket.

Elindultunk be a városba Zsófi, Réka és én. Beültünk egy sütire, majd miután megettük méltatlankodva óbégatni kezdett Réka, hogy "Most akarok enni valamit, mert morci leszek." így elmentek enni, úgy ahogyan azt kell. Kis idővel később elindultunk, hogy szép lassan hazamegyünk, mert az ebéd már készen lehet, no meg vittünk haza süteményt és nehogy a szakadó hóban baja essen kicsit kapkodósabbra vettük a lépteinket.

Réka ismét sírni kezdett, majd betértünk a Malom bevásárlóközpontba, ahol a pelenkázó foglalt volt, és kis várakozás után elhallgatott Réka. Úgy döntöttünk sietünk haza, mielőtt előlről kezdi és akkor már a jó meleg szobában tudjon enni. 10 perc múlva haza is értünk. Én leültem Noémi mellé, hogy kicsit megölelgessem és megkérdezzem Nagymamával jót szorakozott-e.

Egyszer csak keserves és félénk szólítást hallottam. Odamentem, majd az ágyon egy véres ruhájú, fehéres színű, mozdulatlan Rékát láttam. Azonnak hívtam a mentőket. Felvettem megölelgettem, hátha csak viccel. Nem viccelt. Ahogy az ügyeletes mondta a hátára fektettem és leszaladtam, hogy ha jönnek a mentősök, akkor be tudtam minél gyorsabban engedni őket.

4 mentős érkezett. Ilyen gyorsan mentőautót kiérkezni még nem láttam és amilyen tempóval próbáltak segíteni. Egyszerűen félelmetes volt, hogy láthatóan minden szemöldökrezzenésük azért van, hogy Réka újra lélegezzen. Hívtak közben segítséget és pár perccel később meg is érkezett az OMSZ-os kocsi tovbbi 3 emberrel. Már 7-en álltak Réka fölött. Fél óra múlva eljutottak arra a szintre, hogy akkor most irány a kórház, amilyen gyorsan csak lehet, mert talán sikerült valamennyire életet csiholni belé.

Ekkor Zsófi bement velük a kórházba és pedig gyalog mentem utánuk. Útközben rekord mennyiségű dohány fogyott el és felhívtam főnökömet, hogy hétfőn nem valószínű, hogy leszek munkahelyen, mivel most vitték be sűrgősségire a lányomat Kecskeméten és hát esélytelen, hogy hétfő reggel én Budapesten legyek.

Mire beértem a kórházba és pont beléptem a gyerekosztályra kaptam az SMS-t, amiben csak ennyi állt: "nem".

Először nem mertem elhinni, hogy mire írja, majd beléptem a szobába és az orvosok is elmondták. Nem élte túl. Meghalt. Bevittek minket hozzá. Itt bírtam először sírni, ahogy megláttam a kis testét és már mentem volna oda hozzá, hogy odarakjam a kezeibe a mutatóujjam. De felesleges lett volna. Ott feküdt mozdulatlanul. Vártam mikor kezd el sírni, hogy ott vagyok, de nem fogom és nem puszilom, mikor kezd el méltatlankodni, hogy miért nem veszi fel senki, ahogyan azt szokta.

[cut] Akár mit teszek megtörtént. Budapestről Kecskemétre még két szép gyerekkel jöttem, de haza már csak eggyel megyek. Van egy lányom, aki 30 napig élt. Pont mint a Trial verziós programok. Csak ezt nem tudom meghosszabbítani. Legalább az egy kerek hónapot élhette volna meg. De még azt sem.

Aludni próbálok, de nem megy túl jól. Álmomból felkelek, hogy sír Réka. Néha csak ülök és elbambulok magam elé és az ránt vissza a valóságba, hogy Réka nyöszörög. Képtelen vagyok sírni, pedig azt kellene. Belül sírok is, de kifele nem megy. Remélem, azért menni fog. Nincs szükségem sajnálatra, nincs szükségem arra, hogy részvétet adjon bárki is, mert őszintén szólva kurvára leszarom. Én csak sírni akarok egy "jót".

Elnézést kérek a nem túl pozitív posztért, de hát valahova ki kellett adnom és ha már ez a személyes blogom magyar nyelven, akkor ide írom.

Azokat a képeket, amik készültek róla a +[Yitsushi] Folyam.info ide vonatkozó bejegyzésében teszem közzé.